Csendes, nyugodt bérelt szoba

Miklós és Júlia, két megszeppent vidéki, a szálloda recepciójánál, rendelés után csendben vették tudomásul, hogy a 277. emeletre kaptak szobát.
– Gyere drágám, menjünk lifttel! – próbálkozott Miklós.
– Ugyan már, még ha 2700-ra kaptunk volna! Nem árt egy kis séta. Ballagjunk fel a lépcsőn.
– Igazad van, egész nap vonaton zötykölődtünk és a mozgáshiánynál semmi sem egészségtelenebb. Mi az a pár emelet!
Nosza, nekiláttak és egy óra múlva már a szobába is léptek lendületmentesen, rogyadozó léptekkel, a különben természetesen ingyenes felvonó mellett.
– Drágám, de jó hogy felértünk, olyan álmos és fáradt vagyok, rohanjunk az ágyba.
– Két ágy van.
– Szerintem sok jó ember kis helyen is elfér alapon, na meg hát szeretjük is egymást, ne váljunk ketté. Elférünk az egyiken is. Sokkal meghittebb, nem?
– Majd jól átölellek én is téged. A szeretet felerősíti az alvás erejét, sokkal pihentetőbb lesz. Olyan fittek leszünk holnap, hogy csuda.
– Szerintem most aludjunk.
Júlia rágabalyodott Miklósra, aki oldalán feküdt és némi házastársi intimitásban gondolkodva, a sötét szobában párjára mosolygott, aki megérezte a mosolyt és viszonozta. Ekkor nyikordult a zár. Megfagyott bennük a vér. Csak néztek, mikor egy köpcös pasas begurul és nem kifejezetten csendesen becsukja maga mögött az ajtót, felkapcsolja a villanyt, rájuk tekint, megemeli a kalapját, odamegy a szabadon maradt ágyhoz és a világ legtermészetesebb módján ledobálja a holmiját a földre. Leheveredik, bal oldalára fordul és csendesen odaszól.
– Akkor maguknak jó éjszakát, én aludnék is. Tudják lent a recepción körülnéztek a kamerákkal hol van üres ágy, csak itt találtak.
– De uram, mi ketten vagyunk! Elméletileg a feleségem feküdne azon az ágyon.
– Ezt mondták ott lent is, hogy elméletileg a kedves nejének volna itt a helye, de amint látták, hogy nem élnek a lehetőséggel, felajánlották nekem. Na, jó éjt maguknak! Jobb oldalára fordult és tizenöt másodperc alatt elaludt, enyhe zörgető hangon, halk, brummogó horkolásba kezdett.
– A mindenit! Azt hiszem jó lesz ha alszunk Júliám – szólt oda egyetlenének Miklós. Hanyatt dobta magát és az alvásba zuhanás első másodpercei után, két horkantás között dermedten észlelték, hogy ismét nyikordul a zár. Két hölgy libegett be és felcsapták a villanyt. A csendesen horkoló meg sem mozdult, aludt nyugodtan tovább.
– Maguk Miklós és Júlia?
– Mi vagyunk – válaszolták kórusban.
– Egy borítékot hoztunk maguknak, üreset. Lennének szívesek fizetni tizenhat eurót!
– Mi nem kértünk borítékot.
– Nem kérésre van, ez a cég ajándéka. Látják éjjel van, éjszakai pótlékot is kérünk, hiszen a mi munkánk ilyenkor sokkal értékesebb.
– Á, nekem nincs is euróm, csak svájci frankom.
– Semmi gond, egy pillanat. Talmia, vedd elő a számológépet és számold ki, hogy tizenhat euró az pontosan hány svájci frank!
Rápakoltak az ágyra, tulajdonképpen kettőjükre, elvégezték a számításokat abban a megalázó módozatban és átvették a frankot, majd átadták az eurót.
– Most kérnénk a tizenhat eurót, miután sikeresen elvégeztük a beváltást. Természetesen a megfelelő illetékkel együtt, így már huszonöt.
– Nincs huszonöt euróm, csak frankom van! Mennyit adjak, hogy az illetékkel együtt ki tudjam magukat fizetni?
– Hát, ha olyan hetvenet ad, akkor már ki tud fizetni.
– Parancsoljanak hölgyeim! Legyenek szívesek minél gyorsabban elintézni a formaságokat!
A hölgyek egyike Miklóson, másika Júlia lábán üldögélve, kettőjük között számolgattak, osztogattak, majd a helyzet megoldása után átadták a megfelelő euró összeget.
– Na, most már kérnénk a nekünk járó negyvenhat eurót!
– Hú, de megkönnyebbültem, éppen ötven euró van nálam. Parancsoljanak!
– Kéri a visszajárót?
– Á, tartsák meg!
– A cég nevében kívánjuk, hogy érezzék jól magukat továbbra is vendéglátásunkban!
– Mi a magunk nevében köszönjük a cég gondoskodását. Hány óra is van?
– Negyed három.
– Akkor, ha nem gond, mi egy kicsit aludnánk, úgy reggel körülig.
– Dehogy gond! Parancsoljanak, itt a boríték, használják egészséggel!
Eltávoztak. Miklós hanyatt fordult, a negyedik horkantása után, rákapaszkodott Júliájával ismét ajtókulcs nyikorgást észleltek.
– Ez lehetetlen drágám! Az előbb, mikor ezek kimentek, direkt úgy zártam be, hogy elfordítva hagytam benne a kulcsot, hogy kívülről ne lehessen betenni.
– Most mit mondjak?
A csendesen horkoló a jobb oldali ágyban, fütyült az egészre, átaludta. Egy évakosztümös hölgy lebegett a szobába, olyan tipikus szőke. Leült Miklós mellé az ágyra, a fenekével egy kicsit megbökte, mintegy sugallva neki, hogy “húzódj már arrébb öregem”.
Ekkor félálomból még nem teljesen magához tért Júlia felcsücsült és teljes erőből odalódított egy nagy pofont szőke babinak, aki meglepetten huppant fenékre az ágy melletti szőnyegre. Semmi baja nem lett, csak mint egy játékbaba, a kezeit előre tartva nem azt hogy “mama, mama”, hanem azt ismételgette “a büdös életbe, a büdös életbe”.
– Ha meg nem sértem hölgyem, mit keres itt az éjszaka kellős közepén?
– Ez nem a 27607-es szoba?
– Nem, ez a 27706-os szoba.
– A mindenit! Emeletet tévesztettem. Elnézésüket kérem, én lennék a desszert.
– Ezt hogy tetszik érteni, kezét csókolom?
– Ne csókolgassa a kezemet, ha nem fizetett!
– Megrendeltek, mennem kell.
– Olyan éhes vagyok, úgy magába harapnék!
Ekkor Júlia ismét álomszuszékot játszva felcsücsült és olyan igazi jó színész módjára, kábát mímelve, akkora pofont kevert le Miklósnak, hogy majdnem rádőlt szöszibabára. Közben a csendesen horkoló nyugodtan aludta álmát.
– Mennyi az idő emberek? – kérdezte szöszibaba.
– Fél három múlt négy perccel.
– Ó, a keservét, negyed háromkor azoknál kellet volna lennem és fél négyre a másik rendelésem vár. Most összekapom magam és elhúzok.
– Magát így rendelgetik?
– Igen, tudja én vagyok a desszert. Van ahol csak úgy ott kell lennem, máshol tevőleges részvételem is elvárják.
– Nem egészen értem mire gondol.
Közben hirtelen teljesen éberré lett Júlia.
– Hát nem mindenki szereti kettesben, tudja.
– Mit?
– Mit, mit, a sexet!
– És amikor magának aktívnak kell lennie, akkor az mit jelent?
– Az éppen azt jelenti, hogy most egy ronda büdös disznóhoz kellene mennem, egy ronda kövér feleséggel és úgy kell tennem, mintha ő lenne életem férfiideálja.
– Na menjen kislány, de nagyon gyorsan!
Kislány elment, Miklós bezárta az ajtót még egyszer. A papucsát odarakta, olyan biztosítékul, hogy most már tényleg ne zavarja senki az álmukat.
Reggel, a magát tisztességesen kialudt, csendesen horkoló, felkelt és csörömpölve el kezdte szedegetni a motyóját. Miklós bágyadtan kimászott az ágyból, hóna alatt megfogta, mint Frédi a macskát és kirakta a folyosó szőnyegére. Visszafeküdt és úgy döntött, hogy még aludni fog egyet!
– Drágám! – szólt az ébredező Júliájához, aki a kevés alvással is nagyon jól megvolt – nagyon kérlek, aludjunk még egy kicsit!
Egymásba gabalyodtak végre ketten, abban a nagyon vendéglátó szobában és délig aludtak.
Miklós ébredéskor, nyújtózásával, jobb kézzel majdnem lelökte Júliát az ágyról, aki ettől megint fenékre ült. Lekevert egy pofont és visszafeküdt.
– Aludj drágám nyugodtan, hiszen még csak dél van.
Óvatosan kinyújtózott és felült. Mit nem látott! Csendesen horkoló ott ült az ágy lábánál egy, a folyosó szőnyegéből kiszakított darabon és bamba szemekkel nézte őket. Meg akart szólalni. Miklós a szája elé emelte mutatóujját és annyit mondott, “pszt”!
Csendesen horkoló ült, majd halkan megkérdezte.
– Muszáj nekem itt bent üldögélni?
– Tőlem el is mehet.
– Ha lenne olyan kedves kinyitni az ablakot!
– Parancsoljon!
És csendesen horkoló, aki már teljesen éber volt, az alatta himbálódzó, tépett repülő szőnyegén elhagyta a szobát. Végre ott maradtak megint, a csendes, békés és nyugodt bérelt szobájukban, a 277. emeleten.

2 hozzászólás

  1. Bátai Tibor Bátai Tibor szerint:

    De mi volt a borítékban, Barátom? 🙂
    (Az első mondatból mintha lemaradt volna valami.)

    1. A boríték üres volt, a cég ajándéka. Az első mondatot segítséggel rendeztem.
      Köszönöm, Barátom! 🙂

Vélemény, hozzászólás?