Confessio – Michelangelo Buonarrotiért

Uram
nem törődtem a változások sebességével
csak a tőled elkívánt teremtés felé mozdító
késztetéseknek engedelmeskedtem
pedig tudtam az sem őrzi meg a vércsoportomat
éppúgy ahogy a tengerbe utazó szárazföld sem
a vele elmerülő városok nevét

Nem tettem ünneppé a vasárnapokat
csupán a pillanat mámorában remegtem
miként a mágnes közeledésekor a tű
Megittasultam az ihletet követő csekély
egyensúlytól mert szemvillanásnyi időre
magaménak tudtam az öröklétet
amikor elkészült a mű

Elvakított a védettség
amit a fiatal fák élveznek mert úgy vélik
villámod mindig a vén fákat célozza meg
Felszínesen imádkoztam hozzád
aki arra tanítottál hogy a teremtés a szeretet aktusa
és nem a hitemről kell tanúbizonyságot tennem
hanem hálámról az élet ajándékáért

Uram
nem juttattam vissza tulajdonosaiknak
az elhagyott szíveket és a gonoszt azért találtam ki
magamnak hogy legyen kire hárítani bűneimet
Hiábavalóan vártam győzelmeim elismerését
ezért vesztéseimet kell beismernem a végső
szembesítésen amikor már reményem sem lehet
javulási szándékomat kinyilvánítani

Kategóriák: Vers.

2 hozzászólás

  1. Bátai Tibor Bátai Tibor szerint:

    Szemvillanásnyi öröklétek az elmúlásban:
    múlhatatlanok vagyunk, drága Mari…

    1. Pethes Mária Pethes Mária szerint:

      Azt mondod, Tibor? Talán akkor és addig, amíg emlékszik ránk valaki…

Vélemény, hozzászólás?