Banánok

A kétszintes ház hátsó kertjében ült, egy rozoga, favázas kempingszéken. Jobb kezében talpas poharat hintáztatott, amiben az apró parafa darabkát, örvényként forgatta a száraz Furmint. Napszemüvegét a homlokára tolta, hogy lássa a bor valódi színét. Hosszan beleszagolt, majd az ital mellé egy kis levegőt is szívva, szürcsölve kortyolt.

A négyzet alakú kert egészen pici, körülbelül 15×15 méteres volt, melyet minden irányból meszelt téglafalak határoltak. Az amúgy is magas falakat zölden emelték még feljebb, a szomszédos telkek szegélyére ültetett, ég felé ágaskodó öreg tuják csúcsai. A talaj ökölméretű, fehér, lyukacsos travertin mészkövekkel volt borítva. Mennyit görgethette őket  a víz, mire ilyen szép simára és gömbölyűre csiszolódtak. Annyi nyughatatlan vándorlás után most mozdulatlanul feküdtek egymás hegyén-hátán, miközben a kora tavaszi nap sugarait visszaverve, vakító fényességbe borították a kertet.

Nyáron sokszor sétálgatott rajtuk mezítláb. Élvezte ahogy a felmelegedett kövek masszírozzák a talpát.

A négy sarokban, a szegélyektől pár méteres távolságra, egy-egy derékig érő, szabálytalan fekete oszlop állt. Felülről úgy nézett ki a kert, mint mikor a dobókockával négyest dobnak.

Felállt, és kerti papucsában odasétált az egyik oszlophoz. Külsejéről levágta a körbetekert madzagot, majd óvatosan elkezdte lefejteni a szalmával bélelt, fekete nejlonzsákot, a télre megcsonkított és bebugyolált banánfáról. Mikor az elsőt kiszabadította, szembesülnie kellett a lehető legrosszabbal. A növény nem maradt életben, hiába volt összességében enyhe az idei tél. Az a néhány nap, melyek valamelyikén, a több évtized fennálló hideg rekord is megdőlt, elég volt ahhoz, hogy évek óta féltve gondozott fái elfagyjanak. Barnák voltak, és puhára rothadtak a rájuk tekert burok alatt.

Szerette a banánfáit. Szerette hatalmas, zöld leveleit, melyekben párhuzamosan futottak az erek. Szerette, ahogy az új hajtások spirálisan csavarodtak felfelé, hogy aztán őket is cikkcakkosra szaggassa a nyári éjszakák tombolása. Szerette, ahogy vihar utáni reggeleken megtépázva álltak a kertben. A mennydörgés zenéjére táncoltak a szakadó esőben, miközben stroboszkópként cikáztak a villámok.

De a faggyal, ami csendben, alattomosan érkezett, nem tudtak mit kezdeni. Azt nem ismerték. A kis kert mind a négy banánfája hasonló sorsra jutott.

A kézi fűrész könnyen, puhán siklott a krémszerű textúrában, és nemsokára láthatóvá vált a köves talaj szintjéig vágott törzsek, körmintázatú erezete.

-Na baszd meg! – sóhajtott csalódottan, majd fejcsóválva töltött a Furmintból.

A kis kert: a kivágott tönkök, összegyűrt zsákok és fehér kövek fölött megjelent az első hazaérkező gólya, hatalmas köröket írva le a március végi kék égen.

 

Egy hozzászólás

  1. Pethes Mária Pethes Mária szerint:

    Elönt az írás hangulata… látom, amit a főhősöd, érzem az illatokat, a zöld és a kifagyott banánszárét, a furmintét. és a gólyák hűsége megdobogtatja a szívem.

Vélemény, hozzászólás?