az vagyok

ki kötözte a türelmes tárgyakat
a bútorokhoz hogy így állítson
példát az embereknek a várakozás
magasztosságáról most visszafogott
lélegzettel ácsorognak szerte a lakásban
ahogy egy régi ünnepség díszlövése
előtti pillanatban a sokadalom

ki tépte ki a tárgyak szárnyát
hogy bebizonyítsa az embereknek
képtelenek a röpülésre most szavaimban
keresnek menedéket ahol a képzelet
nem ismer határt leporolom róluk
a megalkuvás súlyos terhét és
éjszakánként virrasztok álmaik felett

az vagyok aki őszinte lehet
szeretett tárgyaihoz elbeszélem
nekik mit kellett volna tennünk
amit nem tettünk meg és így
méltatlanok lettünk hogy
kellő sebességgel érhessük el
céljainkat

Kategóriák: Vers.

4 hozzászólás

    1. Pethes Mária Pethes Mária szerint:

      🙂 köszönöm, hogy így találod, Tibor 🙂

  1. Avatar Mirage szerint:

    “most visszafogott
    lélegzettel ácsorognak szerte a lakásban
    ahogy egy régi ünnepség díszlövése
    előtti pillanatban a sokadalom” – ez milyen jól hangzik, szinte látom. a zsákokra gondolok, amikben még ki nem pakolt holmijaim vannak. visszafogott lélegzettel hallgatnak, csak én beszélek hozzájuk ahogy egy-egy emléket felbukkan. egyszer én is zsákba kerülök s a tárgyak kacatok lesznek. azok vagyunk amivé tesszük magunkat és amivé tesznek minket. te egy jó költő vagy.
    ölellek
    énisénis

    1. Pethes Mária Pethes Mária szerint:

      Örülök, hogy elmerengsz gondolataimon, Mirage-m, csak azt bánom, hogy mindig elszomorodsz a végére. elkacatosodunk mi is… ez a rendje… de ez nagy mondatod: “azok vagyunk amivé tesszük magunkat”… nos, én erre vigyázok, ölellek
      énisénis

Vélemény, hozzászólás?