AZ ERDŐ KÖZEPÉN

„Ó, szörnyű elbeszélni mi van ottan…” (Dante Alighieri)

Ha az utolsó pillanatban (pár perccel
naplemente előtt) indulok el futni, mire
az erdő közepére érek, már alig látok.
Mintha egy szobából, ahol még fény van,
egy homályos folyosón át valami sötét
terembe jutnék, ahol minden másnak
látszik, mint ami: a farönkök élettelen
testek, a bokrok ugrásra kész vadállatok.
És ha egy rakás hullába botlanék? Az minek
látszana? Ugyan! Az ember nem botlik egy
rakás hullába, csak mert ráesteledett! De
amikor képzeletben idáig jutok, a farakások
megelevenednek, és elindulnak felém.
Ha ilyenkor ijedtemben nem fordulnék
vissza, reggelig utolérhetném a fényt.
Meg se próbálom. A végtelenségig
tartana, s csak egy helyben toporognék.
És közben jönnének felém a hullahegyek.
Az élet szobájából a halál folyosóján át
a fény termeibe átfutni gyorsabb lesz.
(Hogy az “erdő közepe” valójában
csak az erdő széle, arról ne essék szó.)

dante alighieri a pokol

 

 

 

Kategóriák: Vers.

4 hozzászólás

  1. Bátai Tibor szerint:

    Van képzelőerőd, Anikó…
    [Én viszont már a felütést se nagyon tudom elképzelni — mármint, hogy futni indulok. :)]

    1. Vajdics Anikó szerint:

      A felütés nekem is egyre nehezebben megy, Tibor. A “leütés” könnyebb lesz, úgy képzelem – erről szól a vers. Köszönöm szavaidat. Anikó

  2. Pethes Mária szerint:

    Nahát, pont ilyeneket képzeltem magamban, amikor kirándulni jártunk… ezért aztán le is szoktam a kirándulásról 🙂

    1. Vajdics Anikó szerint:

      Van, akinek az a kaland, hogy sötétben kirándul. A nagyfiam és barátai pl. rendszeresen a János hegyen töltik a Szilvesztert. Csapatban könnyebb, egyedül zűrös. Köszönöm a figyelmedet, kedves Mari. Anikó

Vélemény, hozzászólás?