AZ EMBERTELENSÉG LABIRINTUSÁBAN – SOÓKY LÁSZLÓNAK

1

Nézzétek
tovább vándorol a Költő
most egy véget nem érő télbe
papírtalpú cipőjében szuttyog a hólé
Mindennapi betevő után hajszolja magát
az embertelenség labirintusában
szakadékokon zakatol át

Küldetése van
meghalni feltámadni naponta többször
Gondolatban minden kapun becsönget
persze nem teszi valaki megszánja úgyis
Hiszi van még emberség a népekben
A pék néhány tegnapi pogácsát dob neki
Fogatlan szájában nyálával fellazítja
Korty borról álmodik

Már rég nem ír verset másokét olvassa örül
hogy lát a sebtapasszal megragasztott szemüveggel
Ha jó költeményre lel
szívében hangosabban kolompol a lélekharang
és felveszi az alkotó nevét azok közé
akikért esténként imádkozik
Áldott legyen a tehetség
Egyre hosszabb a névsor

Százhúsz éve hatvan évesen bolyong a városban
kopott kabátja madárszárny csapdossa testét
Mellette menetelnek évszázadok vereségei
világégések halottai csontmellkasukra forrasztott
háborús kitüntetésekkel ott masíroznak a halálmenetben
a jeltelen sírokba temetettek akiknek nyughelye fölé
emlékmű helyett lakótelepet emeltek
Ott bicegnek a megcsonkított fák a megvakított bokrok
amiknek tövéből halálra erőszakolt asszonyok tápászkodnak fel
vérző öllel csontmarkukban bibliák benne színükhöz ragaszkodó
lepréselt ibolyák gyónják a Mindenhatónak hogy
megbocsátottak az ellenük vétkezőknek
A menet fölött a történelem krematóriumából
füstbe ment életek gomolyognak
Vonulnak a munkaképtelenek agg csecsemők pelenkás öregek

Ki állhat a halálmenet élére
Ki végrendelkezhet a felelősségről
Én pro testálok
Te protest állsz
Ő protestál
A Költő a menet élére áll
Ő akit megtagadtak otthonok küszöbei
Aztán lerogy a városháza elé
kopjafát farag egy elhullott madárnak
elképzeli hogy dolgos élete után végre
jól megérdemelt nyugdíjas napjait élheti
Nem törődik vele hogy egy huncut fillérje sincs
Tizenkét éves kora óta dolgozik
de az alkalmi munkát nem regisztrálják
Ő mégis boldog
mert a hajlékául kinevezett padra
sötétedés után Isten
mindig melléül beszélgetni

2

A hazátlanok országában tehéntürelmű házsorok
kérődztek, keresztet formáztak az ablakszárnyak,
egy szent árnyéka fésülgette a párkányokon a port.
Áramvezetékek szabdalták a szabad eget, családias
esték hózátonya feküdt az emberek mellére.

A parton ki tudja, kinek a fiókája volt az a sirály,
aki nagy szemételtakarító hírében állt, mégsem tudott
mit kezdeni a műanyag hulladékkal. Folyékony
cementidőt öntöttél igazságmátrixodba, megszilárdult
benne minden értelmetlen körülmény.

Szép Garabonciásom, sosem voltam tiéd, és te
sosem voltál enyém, de jobban ismertelek
Istennél, akit helyettem is úgy szerettél, ahogyan
gyűlölted az álságosokat, akik tele hassal prédikáltak
az éheseknek a szegénység méltóságáról.

Kisétáltam helyetted a rétre, az út mellett nyargaló nyárfák
visszafogták lélegzetüket, pedig nem is mondtam el nekik,
hogy nagy kóborlásodban mindössze a rabszolgapiacot sikerült
meghódítanod. Becsukódtak előtted a hivatalok ablakszemei,
mélyebb lett mögötted a folyó, tovább zenélte költeményeid.

3

Mindig másokért imádkoztál, ezért nem
láttak rád a dombok, amiknek tetején olyan
asszonyok vártak, akiknek még nem hallottad
kristálypoharat repesztő sikolyát.

Túl öreg voltál ahhoz, hogy valaki gyereke legyél,
és túl fiatal ahhoz, hogy belásd, leszármazottaid
sosem hatódtak meg hontalanságodtól,
nekik csupán egy sorstalan csavargó voltál.

Pedig ismerted a gyógyfüvek nyelvjárását,
és beszélni tudtál az állomásokon várakozó
tamariszkuszbokrokkal is. Hétnyelven írtál,
de minden hiába volt, a többség csak
vakvarjúnyelven károgott.

4

A magány nevelt, te úgy hívtad: Szabadság.
Lemondtál a középpontúság hatalmáról. Ám
meghaltál kicsit, amikor kitiltottak a városi könyvtárból.
Itt-ed és Most-od késpengéjén gyökerekkel kántáltál
a vásártéren az ostobák Istenéhez: Hozsánna, Néked,
reményeimet elveszejtő Nagyúr.

Tekinteted ágyúcsövével vetted be
Istennőknek látott szajhák ágyát, de
megfogni nem merted mellüket.
Mindből Anyád tejét vártad.

Hányszor megszívattad a Mindenséget,
mire sikerült a világ tengelyét verseiddel
aládúcolni. Darabka élettered örökké
világra tárt ajtó volt, bárki benyithatott,
az asztalon szép kézírásoddal cetli várta:
bor a hűtőben, stifi a kamrában
volt.

*
Megjelent az Egy vagy a közös térrel című kötetben, 2014-ben

Kategóriák: Vers.

2 hozzászólás

  1. Bátai Tibor szerint:

    Megindítóan idézted meg, drága Mari.

  2. Gősi Vali szerint:

    “A magány nevelt, te úgy hívtad: Szabadság.
    Lemondtál a középpontúság hatalmáról. Ám
    meghaltál kicsit, amikor kitiltottak a városi könyvtárból.” Szívszorító és egyúttal erőt adó, felemelő…

Vélemény, hozzászólás?