áramszünet

kialszik a táj egymásba olvad közel és távol
szélparipák vágtatnak felverik az ülepedő
sötétséget gyász emelkedik a porból
a magas ég felé hatol az elmúlás keserve
zsákmányra les a lelkiismeret
isten ostorának pattogása rengeti szíved
órák gongütése mélyet sóhajt az idő
lelked rebbenő madárszárny
lázálmok kondulnak vagy halk harangszó
riadtan húzza meg magát a ház
vakon hanyatlanak a tárgyak
keleten a nap sajgó seb de te szünetmentesen
működteted a tavaszt rózsák bíbor tüze lobban
és rendíthetetlenül tündököl benned
a reményszivárvány

Kategóriák: Vers.

8 hozzászólás

  1. Kardos M Zsote szerint:

    Nagyon szép Mária! <3

  2. Pethes Mária szerint:

    Köszönöm, Zsöte, nagyon kedves vagy.

  3. Bátai Tibor szerint:

    RENDÍTHETETLENÜL, drága Mari. <3

    1. Pethes Mária szerint:

      Csak úgy érdemes, Tiborom 🙂 köszönlek

  4. Nemeti Vas Katalin szerint:

    jaj, de szép az a reményszivárvány! 🙂 Gyönyörű verset alkottál gyertyafénynél 🙂
    Ölellek és mp. Vacskád

    1. Pethes Mária szerint:

      Minden történés jó valamire, drága Vacs… ez az áramszünet is 🙂 mindenesetre azon elgondolkodtam, hogy az áram annyira természetes, hogy észre sem vesszük, csak a hiányát… 🙂 ömp4444444444444madarad

  5. Tamási Orosz János szerint:

    rendíthetetlenül.
    rendíthetetlenül?
    jó Neked.

    1. Pethes Mária szerint:

      enélkül nem megy, János… persze engem is elnyelnek olykor gödörsötét napok… de vannak segítőim, Életem Napsugara, az unokám, és karját nyújtja a gondolat, amit helyettem Marquez így fogalmazott meg: Nem a halál, az élet végtelen.

Vélemény, hozzászólás?