amikor

amikor éjjel tűz és jég között
önmagát szüli és emészti az álom
megkergült levelek torlaszai alatt
felriad a télre vackolódott bogár
összeolvad a nagyon messze és a
nagyon közel hiányos fogsorát
villantja a szerelem csillagképe
vészjóslóan elszabadul az életre
halálra ereje az ember a fal felé
fordul hogy magába lásson és a
levegő búvárharangjából a vég-
telenbe zuhanjon új kezdetek
küszöbére

amikor a föld alól fölfelé özönlik
a fény egyre tömörebb lesz a város
zaja a városé ami éjszaka valahol
a semmi határán lélegzik az út-
kereszteződések fotocellásan nyílnak
és záródnak ha eléjük áll egy kétkedő
lélek a fák ledobják magukról
a napsugárkoronát a látóhatár
felezővonalára ingyenélő felhők
fekszenek az ember magába
zárkózik hogy ne hallja amint
a világ érrendszerében lerakódik
a gyűlölet

és senki nem törődik orfeusszal
aki a meg nem értettség miatt vak
dühében összetöri összes húros
hangszerét nem fogja kézen senki
erre keresd euridikét ne botladozz
a magányos ég alatt te szegény
félnótás és senki nem mondja neki
ne tetézd a gondot gégéd húrjai
felolvadnak a tömény idegbajban
egyetlen ember sem gondol arra
mi lesz az elvetemült világgal
a határtalan csöndben amikor
meghal minden dal

Kategóriák: Vers.

4 hozzászólás

  1. Bátai Tibor Bátai Tibor szerint:

    “nem fogja kézen senki”

  2. Avatar Mirage szerint:

    Megosztottam tegnap a fészbukon. Remek vers.

  3. Kőhalmi Ildikó Kőhalmi Ildikó szerint:

    “amikor éjjel tűz és jég között
    önmagát szüli és emészti az álom”

    Itt máris leragadtam. (azért elolvastam végig!)
    Olyan kelta… Erdő, köd, lilásszürke… Érdekes.

Vélemény, hozzászólás?