amikor éjjel tűz és jég között
önmagát szüli és emészti az álom
megkergült levelek torlaszai alatt
felriad a télre vackolódott bogár
összeolvad a nagyon messze és a
nagyon közel hiányos fogsorát
villantja a szerelem csillagképe
vészjóslóan elszabadul az életre
halálra ereje az ember a fal felé
fordul hogy magába lásson és a
levegő búvárharangjából a vég-
telenbe zuhanjon új kezdetek
küszöbére

amikor a föld alól fölfelé özönlik
a fény egyre tömörebb lesz a város
zaja a városé ami éjszaka valahol
a semmi határán lélegzik az út-
kereszteződések fotocellásan nyílnak
és záródnak ha eléjük áll egy kétkedő
lélek a fák ledobják magukról
a napsugárkoronát a látóhatár
felezővonalára ingyenélő felhők
fekszenek az ember magába
zárkózik hogy ne hallja amint
a világ érrendszerében lerakódik
a gyűlölet

és senki nem törődik orfeusszal
aki a meg nem értettség miatt vak
dühében összetöri összes húros
hangszerét nem fogja kézen senki
erre keresd euridikét ne botladozz
a magányos ég alatt te szegény
félnótás és senki nem mondja neki
ne tetézd a gondot gégéd húrjai
felolvadnak a tömény idegbajban
egyetlen ember sem gondol arra
mi lesz az elvetemült világgal
a határtalan csöndben amikor
meghal minden dal