A világítótorony

mert foszlanak a jelzőszalagok

s az éjbe  mártott figyelők
                kék uszályok
szatén őrei a bezárt gondolatnak

                agyamban turkáltok

és szétpattannak a kopott gerincek is
az elszivárgó szavak
                mint buzgárok a sorok alatt
                oly szelídek

s az a  rengeteg fény a fák között
                elnyúlva
                füvek derekára fonódnak
külön a fény mely az egeké
és külön az árny inda módra
                hálóját ha szaporítja
                                fojtogat

– a kígyó mindig ravaszabb –

és lám a vén világítótorony
lámpaüvegét tisztogató örökkévalóság
                kanócát kurtító fárosz
feldereng mint lágy ecsetvonás
                sárga szemekkel
                öböl száján fuvallat

hozzám szivárogjatok
                ti tépett szavak
vetkőztessetek meztelenre
                vigyétek koponyám
és bukdácsoljatok barázdáin
a kopott lemeznek
                sercegő lebenynek
mert árválkodtok bennem
                tehetetlen

oly rövid az élet

                a szirteken már tombol a sebzett alkony
a felszeletelt homály
fényszilánkokat hullat a partra
                kristály csillagokat
összerezzennek a ramsay gyerekek
                egy fényszikével szíven szúrnák

                hold bölcsőjéből anyatej fakad
                                túlcsordul ezüst karimáján a szeretet
hátra bukok és zuhanni kezdek
                felfogom a cseppeket

vén hebridák
                te gyöngykeretbe foglalt szomorúfűz
                elveszett melltű
százezer dagály zúdulhat rád
                akkor is  megtalállak
fövényeden fekszem el és őrizlek éber hanyagon
                öblöd éjvizéből kísértet vitorlákat bontok
és elérem majd azt a tornyot
                mert holnap kedvez az idő
és engedi
engedi a tornyot elérni

most oly távoli az Ouse folyó
                így maradjon
                éhezzenek még bennem a szavak
azok a sebzett vadak
                hallgatózom
s lesem neszét a gyémántfénynek
zsebeim tele
                                kövekkel
                                s a neszek kiszűrődnek
kristályosodnak csendben
                s ha kérdem merre tereltek
                és tiszta e az elme

nem felelnek
őrizlek éber hanyagon
lassú léptekkel gázolok a habok felé

könyvjelzőm addig is legyen
                egy rőt tölgyfalevél

 

Kategóriák: Vers.

5 hozzászólás

  1. Pethes Mária Pethes Mária szerint:

    Mondtam én neked, hogy beindulnak a fogaskerekek, kellett egy kis feltöltődés, Vincze… Óriási ez a versed! Remek képek, folyondáros, akár Virginia Woolf Világítótorony címűje… imádom… Te is világítótorony vagy az alkoTÓházban 🙂 Köszönöm, hogy türelmesen kivártad megújulását. Szeretettel: Mari

  2. Lucskai Vincze Lucskai Vincze szerint:

    … hát igen, a TÓ háza, az értő fülek HÁZA … köszönöm 🙂

  3. Bátai Tibor Bátai Tibor szerint:

    Itt is remek, kedves Vincze.

  4. Lucskai Vincze Lucskai Vincze szerint:

    De jó itt is összefutni 🙂

  5. Lucskai Vincze Lucskai Vincze szerint:

    Így már remek a külalak is! Köszönöm 🙂

Vélemény, hozzászólás?