A TÁJ KATEDRÁLISA – WANGARI MUTA MAATHAI-NAK

Bekerít az idő, körbevesznek a felejtés tornyai.
Rabláncon tartott rózsák suttogását hallgatják
a füvek. Csalóka szél fényűzést lop a sebhelyes
égre. Az ősz küszöbére gurul a föld. Beomlik a Nap

mellkasa, keserűség szivárog a talajba. Csüggedten
lóg a fűzfák szárnya. A szavak rétjén nem nevel már
magokat a békekék katáng. Új özönvizek szitárzenéje.
Kertkatalógusok halhatatlanjai közé álmodják magukat

a virágok. Leveleiket, mint közlés előtti kéziratokat,
felülírja az enyészet. Legyen boldogvers! A győzelemről.
Milyen érdekes, ami az egyiknek siker, az a másiknak
pusztulás. Felszaporodik az elmúlás nedve. Gyűlik a halál.

Elveszett madárdalok kottafüzetébe nem írnak örömódát
a megmenekülésről a rigók. Pókfonálon kristálygyöngy
nehezékek. Az elszakadás pillanatának csodája. Az érzés-
telenített fájdalom tömegvonzása. A lét szimmetriája

a nem léttel. A szecessziós stílusú fasor a táj katedrálisa.
Platánok orgonálnak, hozzá egy kabóca kántál. Mosolyom
fényözönébe tartom szentkép arcod. Karodban az Isten
megkegyelmez, és a kivágott fák lelke a mennybe száll.

*
A vers A mulandóság stációi kötetben jelent meg, 2011-ben.
a könyv megrendelhető info@alkoto-haz.hu

Kategóriák: Vers.

2 hozzászólás

  1. Bátai Tibor Bátai Tibor szerint:

    Drága Mari, nagyon örülök, hogy újra olvashattam verskatedrálisodat.

    1. Pethes Mária Pethes Mária szerint:

      Költőtárs, én köszönöm, hogy katedrálissá olvastad versemet.

Vélemény, hozzászólás?