senkit sem hatott meg hogy a néma
városban megkövülten álltak a házak
komor tekintetüket redőnypilla takarta
mindenki hétköznapot játszott
a mosdók lefolyója befejezetlen álmok
dallamát zúgta és az emberek talpa
alól elvándoroltak az utcák

az állomás peronján fehéren lobbant
és mindenkit elvakított a vonat fény-
prizmája álmosan egymás vállára
dőltek az árnyak bérletük volt egy
érthető nyelven beszélő városba

köd bóbiskolt a szerelvény körül és
az ablakok felszippantották az elgördülő
tájat fekete lyukakat vájt egymás életébe
az utazók tekintete a vonat nem is őket
csak eltitkolt történeteiket vitte

hazaúton az alkonyi pír gyöngéd volt
hozzájuk mint az idősek szerelme
én sem téptem ki szívükből a remény
elsárgult leveleit meghagytam az asszonyok
kezében a szelídséget és szombatonként
úgy integettek ki a porronggyal az ablakokon

*

tombolásom átmeneti csöndjében
meghallottam az erdő énekét
visszavonultam egy kis mélyedés
fűfészkébe port próbáltam kavarni
a fák csomópontjában a postásnak
jeleztem tudtam csak az élők országából
érkező levelek menthetnek meg
a gonosz varázslattól hogy újra
rokonszenves legyek

hallottam amint a vadrózsák
fojtott hangon köszöntötték egymást
és egy beszédes város felé zakatoló vonat
kürtölt megköszöntem hogy Isten
fölkapcsolta a Napot így a patakhoz
vonuló őzek nem bolyongtak
tovább reménytelenül az ősz
ködtüll díszletében