A sötétlő erdőben

Éveim hangyányi-kis napok rendre
szertehordták, és túl életem felén
elfogytak az út, s a morzsák,
mint az édes-otthon-menedéke fény
a szülői ház fárosz-ablakán.
És – a bőr, az izmok, a szív – a testem
emlékszi jól az áradó időt,
ám, hogy ízenként már-már benne vesztem,
a tompa agy nem fogja föl,
csak áll, és csak csodálkoz’,
és nem tudja, most mitév’ . . . ,
s a megannyi év
mi végre telt.

Ki látja, hogy még élek, és a lélek
nem csak hálni jár . . ., s a test sem,
sőt, elhálna néhány éjszakát,
ámbár mostanában egymagam, ha fekszem,
ölelve féltőn önző magányom.
S ha mégis nőre vágyom,
se szeri, se szárnya,
és az amputált remény hiánya
fáj.

Kategóriák: Vers.

4 hozzászólás

  1. Bátai Tibor Bátai Tibor szerint:

    “nem csak hálni jár”

    szárnyat kék növeszteni, kedves László 🙂

    1. Szabó László Szabó László szerint:

      Köszönöm a figyelmedet, Tibor.
      Nos, az én szárnytollaim már hullófélben
      (bár nem igazán erre gondoltam a vers írása közben).

  2. Pethes Mária Pethes Mária szerint:

    “a test elhálna néhány éjszakát”…. “amputált remény hiánya fáj”… nagyon érzem…

    1. Szabó László Szabó László szerint:

      Drága Mari!
      Bizonyára érzed, ám – amint látom – Te soha nem adod föl a reményt.

Vélemény, hozzászólás?