A sokoldalú szekrény

Pirkadt. A nagy fehér kutyák úgy hallgattak, mint a távoli hegytető még el nem olvadt hósapkája. Ion és Florin a deszkafélékkel bekerített, rögtönzött gyűjtő előtt fejt. A hevenyészett tákolmány látszólag egyedüli szerepe az volt, hogy Florin a beterelt birkákat a hiányos kutyaólra emlékeztető, ágakkal és fóliával fedett, szűk fejőkijárathoz hajtsa, ahol a másik férfi — a hátsó lábakat elkapva — hüvelykujjának bütykével, szélsebesen fejte egymás után őket. Szép élet a csobán*-élet, csak egy kicsit hűvös.

A legnagyobb kosnál is nagyobb kutyák embert érzékeltek a völgyben. Orrlyukuk hatalmasra tágult, szemeik szinte forogtak. Előbb morogtak, majd, miután az oda nem illő elkezdett közeledni, már—már bestiális ugatásba kezdtek, és parancsszó kiadása nélkül rohantak rá. Az illető, olyan katonaféle odakeveredett gyerek, „karácsonyfadíszekkel” magán, csak belül torpanhatott meg, amúgy valamiféle parancsot teljesített. Józan esze a százszoros meghátrálást diktálta, mert ilyen kutyákat ő még nem látott. Különben is, a két koránkelő majdcsak rájuk szól, hiszen hajnali háromnegyed négyet ütött a képzeletbeli óra.

Ion és Florin rá sem hederítettek. Egyik a birkákat tuszkolta a tákolmány kijárata felé, a másik egy csuporral — amint az megtelt — átnyúlt a hézagos deszkasor fölött, és belöttyintette a tejtermést egy kannába. Az állatok azonmód nekiálltak legelni, hiszen reggel volt, világos.

Közben a két kutya kötelességszerűen rohant felfelé, és a közeledő egyre jobban elbizonytalanodott, már kiabálni sem mert, pedig dolga lett volna ott. A géppisztolyát a hátizsákja tetejére rakta, mert elöl is magára kellett aggatnia valamit, sőt a derékszíja körkörös védelmet nyújtott a tisztességes lefekvés ellen, mert a töltény tártak, bajonett, gyalogsági ásó mellé csajkával, kulaccsal és még néhány aprósággal díszítette.

Úgy látszik a fegyverhez jutást elég alaposan tanítják az egyenruhás körökben, mert mikor a kutyák úgy tíz méterre kerültek, egy villanás alatt rakta csőre a bajonettet; töltött, célzott. Milyen érdekes, a két fejőember, akik addig meg sem látták, egyként kezdtek a kiabálásba. A kutyákat kellett előbb megállítani, de hogy a jövevény le ne lője őket, nagyjából szinkronban harsogták.

— Mitica, Pocu, ül!!!

— Le ne lője őket, le ne lője őket, le ne lője őket!!!

Ezt a kérést könnyűszerrel tudta teljesíteni, mert a fegyver mutogatását az utolsó ösztönös megoldásnak érezte, nem volt ugyanis tölténye… A két kutya, ha nem is „ült” a felszólításra, de abban a pillanatban megállt. Bár úgy néztek ki, mint egy-egy vadállat, amelyek menten apró darabokra szedik, de tapodtat sem mozdultak. Florin odakiáltott.

— Mitica, Pocu, jer ide!

Határozatlanul, ímmel-ámmal, kicsit szabotálva, de elkezdték a parancsot végrehajtani. Nem rohantak, csak a morgást folytatva hátráltak, majd lassan megfordulva sétáltak valamivel odébb. A katonaformájú integetett. A csobánok már látták, hogy nem csak formájában az, hanem tényleg. Valamit kiáltott. Viszonylag nehezen jutott a kutyákon túlra, ahová nem is nagyon vágyott, hogy elmondhassa jövetele okát.

Fényképen látott már birkahodályokat, de ez a tákolmány alulmúlta a képzeletét. Gyors felfogású kölyökként rájött, hogy valószínűleg fűfogytával összepakolnak és továbbmennek. De vajon mivel szállítják a holmit? Valószínűleg mindent úgy hagynak, ahogy van, aztán az új helyen ágakból másik karámot és fejőhelyet csinálnak.

„Ezek bizonyos értelemben igényes emberek lehetnek, mert szekrényben tartják a ruháikat…”

Igen, tényleg egy szekrényhez hasonló, vastag, tömör deszkákból ácsolt, szurokkal szigetelt alkotmány álldogált a tisztás szélén, közvetlenül, a minden birkavédelmet szolgáló bekerített rész mögött.

Ott, a hegyekben, az ilyen gyönyörű szép, májusi reggelt gyakran havas este követi. Úgy látszik, a gyapjú épp elég védelem, tetőre nincs szükség. A nyírások valószínűleg nyárközépen történnek, amikor legrosszabb esetben egy zivatar mossa tisztára bőrüket.

A katona elmondta, miért jött, aztán ment tovább, dolga volt a szemközti domboldal kijelölt tölgye alatt. Onnan tovább figyelte, mit csinálnak a fejőemberek munka végeztével.

A hajnal korán van, ilyenkor ott minden felébred. Mások, a ragadozók talán elalszanak, mindenképpen kicsit nyugodtabb élet kezdődik. Az éjszakákon a kisebb állatok alvását állandó rémálmok gyötrik, folyton arra ébrednek, hogy valami meg akarja őket enni, s persze a szerencsések folytathatják éber, figyelő szundikálásukat.

Nappal is ott van a sas, ami nagyon szereti a nyulat, egeret, pockot, de legalább valamivel jobbak az előrejelzések.

A juhászok napja látszólag semmittevéssel, többszöri szalonnafogyasztással, s valamilyen birkapaprikásszerű ebéd előállításával telt. Majd este, a néha csendes, máskor bevadult kutyák, akiknek az első vakkantására a birkák meg sem próbáltak nem reagálni, visszamorogták őket az akolhoz, ahol megismétlődött a reggeli ceremónia a degeszre tömött, kerekded birkákkal.

A katona még maradt, maradnia kellett, azt nézte, ezek képesek lesznek a szabadban éjszakázni? Végül is megtehetik, rá is ezt rótták… Ám a fejés és az ebédhez hasonló birkatokány elfogyasztása után, valahonnan megjelent egy nő. Életkorából és a viselkedésből úgy tűnt, hogy Ion felesége, Florin anyja lehet. „Tehát itt egy család birkászkodik!”

Bár két teli kosarat rakott le, csak később derült ki, hogy napközben mit csinált az asszony. A katona a messzelátójába nézett, mert jól felszerelték, csak éppen lőszert nem kapott… Az egyik szederrel, a másik gombával volt teli.

A nő is vacsorázott, fogta a csanakokat**, és még a sötét beállta előtt elmosta őket a lentebb folyó patakban, visszaakasztott mindent ugyanannak a fának az ágára, és lefeküdtek. Nem találják ki, hová! A szekrény funkciója ekkor világosodott meg. Felnyithatós ajtajú volt, mert a zsanér felül helyezkedett el, és egymás fölötti, szalmával tömött polcokra feküdtek. Legalul Florin, középen az anya — akit minden bizonnyal Floricának hívtak —, felül Ion.

Az óra nyolcat mutatott — ami ott késő este —, a katona hátradőlt, irigyelte a biztonságos, belülről lakattal zárt szekrénykunyhót és azt a mérhetetlen szabadságot, amiben ezek az emberek élnek.

Csak legalább a borjú nagyságú kutyákat cserélnék pulikra. Azok is ugatnak ugyan, de talán mégsem olyan félelmetesek…

 

 

* hegyi pásztor

** edényeket

2 hozzászólás

  1. Bátai Tibor Bátai Tibor szerint:

    Nagyon érzékletesen, (mozgó)képszerűen mesélted el (itt is), Barátom.

Vélemény, hozzászólás?