a semmi íze

függetlennek maradni az állóképesség bűvkörében
mint a szél. a nemből az igenbe szórni ejtőernyős
magvakat, hogy egyre több legyen a kezdet. szív
alakú jelenségek. krumpli, felhő, kavics. carrarai

márványrózsák. a tegnap kérdéseire ma sem jön
felelet. önmagát írja az örökké. fénytől és az öregség
szagától elnehezült napok. hol érezheti biztonságban
magát egy másodperc, amiben oly sok dolog történik?

azonnal múltidő, ami alakot ölthetett volna. hogyan
mérhető az elmúlás sebességének nagysága és iránya?
minden adat kikopik a nyilvántartásból. hogy is

maradhatna fenn anyám rózsájának illata? jószándék
kövei, pokolba veletek! a semmit bánó bűn, fegyverek,
csalások, kontinensek távolodása, akár az emberek.


odakinn új ciklon dúl, fák nyögik rohamát. meglapul
a hallgatás szakadékában a ház. boldog percek
lovagolnak az idő körhintáján. az égen matróz nélkül
maradt felhőhajók. nehezen bomlik ki a hold, de váratlanul

szétgurulnak udvarában a mértani világ szilánkjai, a
csillagok. kitapintom fájó életed pulzusát, pedig a vágy
hírnöke akarok lenni, de csak bölcselkedem: belehal
a józanságba, ki erőnek erejével vés a lét falába jelet,

de meghal az is, aki részegen sóvárog elérhetetlen
délibábok után. be kell látnod, panaszra nincs okod.
ettél mámort, ittál vágyat hígítatlanul. sosem kellett

a könnyű út, és a csönd riasztott. százszor elmondtad,
méltó vagy a szenvedésre. veled vagyok, magam sem
tudom. búcsúcsókom a szélben. a semmi íze a szádon.


kézírásom tántorgása, lemondások akusztikája,
még nem nyomor, de folyton pénztelenség, a
soha semmi sem biztos krónikája. csiribucsiribá.
instant boldogság, meleg vízben gyorsan oldódik.

s éppoly hamar szűnik hatása, ahogy verítéked
bőrömhöz ér. elillansz rólam, csak egy kis –
pórusommal körülkerített – sósziget maradsz.
nevet sem tudok adni neked. estére leperegsz,

ahogy a fogadkozások homokszemei. enned sem adtam.
nem sirat téged sehol anyád? úgy maradhatsz
a legszebb, ha megismételhetetlenné kiáltjuk ki

ezt az éjszakát. feldúlt feljegyzések, zaklatott
kitörlések. az elválás kimondhatatlan kínjának
köre. mindhalálig kockázat. a sorsom

bástyamagány? csönd lüktet a kövekben.
sorsom fal, amiről az aggódás vakolata pereg?
sorsom a szeretés. még itt a földön. ámen.

Kategóriák: Vers.

8 hozzászólás

  1. Bátai Tibor Bátai Tibor szerint:

    hígítatlanul

    Csak így érdemes.

    Még itt a földön.

  2. Kőhalmi Ildikó Kőhalmi Ildikó szerint:

    Mintha új irányba fordultál volna. Nekem nagyon tetzsik!

    1. Pethes Mária Pethes Mária szerint:

      tudatosan… ezek már a következő utáni következő kötetbe lesznek… összefüggően egy vers lesz, alcímekkel… ha Isten is úgy akarja… vagy Buddha… vagy mitttomÉNki.

        1. Pethes Mária Pethes Mária szerint:

          bátortalanul jeleztem is: mitttudomÉNki 😀

  3. Vajdics Anikó Vajdics Anikó szerint:

    “mindhalálig kockázat. a sorsom.”

    A napokban Ézsaiás jövendöléseinél nyílt ki a Bibliám, ott ahol a Sion büszke lányaira váró ítélet hangzik el, akik “felemelt nyakkal járnak”, fülönfüggőket és karpereceket hordanak:

    “Ama napon eltávolítja az Úr az ő labaik zengő ékességét, a napocskákat és a holdacskákat…, és lesz a balzsamillat helyén büdösség, az öv helyén kötél, és a felfodrozott haj helyén kopaszság…stb”

    Teológa barátnőm, akinek mindig helyén van a szíve, ezt válaszolta erre:
    – Igen, és erre a sorsra jutnak majd azok is, akik nem járnak felemelt nyakkal, nem vágynak, nem kockáztatnak, nem várnak semmi különlegeset az élettől.

    Ez jutott eszembe a versedről, Mária.

Vélemény, hozzászólás?