A SAREPTAI ASSZONY ÁLMA

kiégett tarló az ég üszög alatt
hamvadó csillagok ragacsos
massza a sötét mintha szurokban
járnék csak a szemem parazsa
világít ahogy a gyerekkel a hátamon
a rőzsét szedem ezt vettem a fejembe
hogy rőzsét gyűjtök neked ki nem
fázol soha holdtalan az éj az ingem
alja cafatokban meztelen lábammal
folyton beleakadok a gyerek lepedőbe
csavarva a hátamon élettelen embertest
minden farönk a bokrok ugrásra készen
várják hogy belém karmolhassanak
nem a félelem hajt a gyerek hűlő
teste aggaszt otthon hiába fűtök
nálad megmelegszünk hoztam
rőzsét és lásd itt a gyermek
egy szavadba kerül és feléled
fogadd utolsó marék lisztemet

IMG_0223 másolata

Kategóriák: Vers.

2 hozzászólás

  1. Pethes Mária Pethes Mária szerint:

    Éppen most olvastam a fészen, s akartam mondani, hogy TÓba vele, de gondoltam, megnézem, hátha már megtetted… és igen 🙂

  2. Bátai Tibor Bátai Tibor szerint:

    Hihetetlenül (vagy inkább nagyon is hihetően) szuggesztív.

Vélemény, hozzászólás?