Október eleje volt, vasárnap. Noha még csak délelőtt tizenegy óra múlt, a városban uralkodó szürkeséget elnézve, akár este öt is lehetett volna. Az eső napok óta, megállás nélkül esett. Már csak pár saroknyira volt a háztól ahová igyekezett. Úgy érezte semmi kedve az egészhez. Ráadásul túl korán is fog megérkezni. Rövidebb volt az út, mint hitte.

Az utca túloldalán felfigyelt egy lepukkant, málló, ám valamiért mégis tekintélyt parancsoló épületre. Meglátszott rajta a kor, és hogy fénykorában jómódú gazdái lehettek. Legalábbis az ablakok felett megmaradt domborművek és az impozáns méretei ezt sejttették. Valahogy romantikusnak találta. A bejárat felett egy kis fémtábla lógott, rajta kézzel írt, színes betűkkel az Arany Tapír felirat állt. Hallott már erről a helyről, bár azt nem tudta, hogy itt van. Sosem volt még romkocsmában, és ez idáig nem is vágyott rá. Ismert más lányokat, akik ilyen helyekre járnak, de őt ez sosem mozgatta. Ám most, ahogy ott állt a nyálkás időben, és a szűk szürke folyosóra vezető nagy, nyitott faajtót bámulta, valami megmagyarázhatatlan kíváncsiság uralkodott el rajta. Egy kocsmánál sem érzett még ilyet. Nem is járt sűrűn kocsmába. Végül is miért ne ihatna meg itt egy kávét? Van még ideje. Miért ne mehetne be? Attól hogy nem hord bő nadrágokat, nem festi a haját élénk vörösre vagy nem viseli azokat a furcsa toll fülbevalókat, még nem jelenti azt hogy kinéznék egy ilyen helyről. Végül is csak egy kocsma. Ugyan olyan, mint bármelyik másik, ahol eddig járt. Mitől lenne ez más? De tudta, hogy ez a hely nagyon is más. Azt nem tudta miért, de érezte hogy így van. A kopott folyosón áthaladva, egy nyitott, macskaköves kis udvarra ért. Balra, egy pár szintes lépcső vezetett fel egy kis ajtóhoz, ez volt az Arany Tapír bejárata. Bordó, finom, bőr bokacsizmájához, színben teljesen passzoló esernyőjét a fal mellé állította, majd belépett. Bent kifejezetten sötét volt, és nem tudta eldönteni, hogy ami az orrát megcsapta az a szagok, vagy inkább az illatok közé sorolható. Nem volt kellemetlen, csak idegen. Jobbra tőle egy asztalnál két lány ült. Egyikük rövid hajú, szép arcú, a másik pedig vörös hajú, és pont olyan furcsa, toll fülbevalókat viselt.

-Pávatoll. Jesszus, micsoda giccs egy ilyen lerobbant koszfészekben! – gondolta.

Minden szék más és más. Nem volt két egyforma. Talán csak a szakadt kárpit volt közös mindegyikben. A falról mállott a vakolat, ahol mégsem ott pedig össze volt firkálva. A pultnál, egy látszólag még tegnap estéről itt maradt alak állt, pólóján bizonytalan eredetű foltokkal.

– Egy frászt bizonytalan – gondolta – Ez le van hányva!

A férfi még egy sört kért. Mit keres ő egy ilyen helyen? Éppen azon volt, hogy sarkon fordul és kereket old, amikor a pultos lány hirtelen megszólította.

– Szia! Mit kérsz? Kérlek, WC-re ne menj, mert elzárták a vizet! Azt ígérték nemsokára lesz.

– Ööö… egy kávét kérnék.

– Öhm… szóval az van, hogy elzárták a vizet, így kávét sem tudok neked főzni.

Ennyi, eldőlt! A sors akarta így. Elmegyek!

– Esetleg egy sört? Nagyon finom barna búzasörünk van.

Sört? Ő nem szokott sört inni. Egyébként sem fogyasztott sűrűn alkoholt, akkor is csak maximum valami tipikus csajos koktélt (mindig azt kérte, amit a barátnői is), vagy rozét.

– Sört? Persze legyen egy… olyan sör!

– Máris adom.

Nem ismert magára. Mi történik? Sört kért? Egyedül fog sörözni egy romkocsmában vasárnap délelőtt? Amíg a pultos lány az italát csapolta, ő a zenére figyelt. Erőteljes, karakteres zene volt. Harmonikát hallott benne. Agresszívan, ám mégis magával ragadóan visított a hangszer. És dobok. Határozott, kemény ütem, ritmusos pergések. Tetszett neki. Erőt érzett benne. Más volt, mint amiket a rádióban játszanak. Szeme már megszokta a félhomályt. Sörével a kezében elindult, hogy keressen magának egy eldugott kis sarkot, ahol nincs szem előtt. Na, nem mintha sokan figyelhették volna. Hétvégén az ilyen helyek tele vannak, de most, Hcsak néhány „pasztell-alak” üldögélt a poros könyvespolcok mellett. Valamiről elmélyülten, gesztikulálva beszélgettek. Azt nem hallotta, hogy miről. Mintha a „migránsok” szót említették volna. Egy másik asztalnál, egy középkorú, kopasz férfi újságot olvasott. Előtte egy pohár whisky. A szemközti sarokban egy körülbelül vele egykorú, kócos, sötét hajú fiú ült. Fekete pólójában, fakult farmerében teljesen belemosódott a mögötte lévő sötét tónusú, kopott falba. Egyedül nagy fehér rajztömbje világított a kezében, éppen abba karcolt valamit. Az asztalon, ahová leült, egy régi kötésű könyv feküdt. Borítóján lévő, kör alakú foltok alapján, mostanában poháralátétnek használhatták. Ernest Hemingway: A folyón át a fák közé. Érdekes, mennyit hallott már Hemingway-ről, mégsem olvasott tőle soha semmit. Pedig szeretett olvasni. Ízlett neki a sör. Lassan itta. Mire elfogyott, kint mintha az eső is elcsitult volna. Arra gondolt, indulni kellene. De nehezére esett. Addigra már csak a kopasz férfi ült az asztalánál, ugyanúgy újságot olvasva. Az itala érintetlenül állt előtte. Csak a jégkockák zsugorodtak egy kicsit kisebbre. Összeszedelőzködött, s a fapadlón kopogva, a kijárat felé indult.

– Köszönöm, szia! – mondta a pultos lánynak, ám az viszonzásul csak egy nagy papírlapot nyújtott felé, irigy, kissé bosszús arccal. A lapon ő volt lerajzolva, amint belép az ajtón. Körülötte minden sötét, elmosódott, csak ő egyedül fénylett a képen, bézs színű szűkített kabátjában, világos farmernadrágjában, bordó bokacsizmában. A rajz alatt egy szöveg állt, kissé kusza kézírással: „A legközelebbi italodra szeretnélek meghívni. Már ki van fizetve!” Eltette táskájába a félbehajtott papírlapot, összecsukta az előtérben hagyott ernyőjét, és huncut mosollyal az arcán kilépett az Arany Tapír ajtaján. A gyenge nap megcsillant az udvaron álló platánfa esőtől gyöngyös levelein. Miközben sétált, tudta, visszatér még ide, hiszen meghívták, ki van fizetve. Arra gondolt, Hemingway-től is elolvas majd valamit. És talán szerez egy olyan tollas fülbevalót.

Október 12.