porszénfekete éj. szitaszitapéntek.
egyszer felvirrad a nyugalomnap,
amikor nem élezik magukat
tovább a fiókban a kések.

beteglelkű táj. nem érzékelik az időt
az utcák, mintha egy óriás számlap
nélküli órán feküdnének a semmi-
perceken pörgő jegenye-mutatók alatt.

jön a vihar, légrétegek csikorognak,
csattogva nyitja-zárja rácsos kapuját
a ciánkék ég. idegesen pislogó utcalámpa
lesi, ahogy keserűség rozsdál a kerítéseken.

a híg térben helikopter szitakötőszárnya
berreg, térképkészítők jegyzetelik a cserepes
mezők panaszait. túl sok fény a kimondott
szavakban. mellébeszélések porfelhője
kavarog, és a zsíros föld alatt félelmetesek
a magok hangrobbanásai.

a természet trükközik: szitáló ködhüvelybe
dugja a virágok kicsorbult kardjait. ó, béke
ó, béke! nyolcszáznegyvenhetedik napja
áll a Szabadságszínpad. sírások lövedékei
záporoznak, a szív mélyebb üregeibe ássa
magát a gyász.

balsors a boldogok védelmezője,
mert tudják, a végtisztességet nem kapott
halottaknak legfeketébb az árnyéka. este
a túlélők visszafojtottan lélegeznek árván
és még halandóbban.